The Long Goodbye

A hosszú búcsú
Robert Altman (1973)

Már az elején kidobott az élmény, majdnem félbe is hagytam. Borzalmas a nyitány ezzel a very művészi zenével és a kúszó képekkel. Pár perc múltán már nehezen veszem a levegőt is, mert magamon érzem Elliott Gould tüdőrákját, meg a büdös kocsmai dohányszagot. Nade komolyra fordítva, mivel rohadt lassan indul be a történet és a hangulat a fenti okok miatt nem kapott el, nagyon nehezen sikerült belerázódni. A krimi szál, ami szinte el van rejtve a furcsa közeg furcsa embereinek ábrázolására való maszturbálásban, egész érdekesnek mondható. De a végére már egyfajta kábulatba kerültem és kvázi meglepetésként ért a fegyver dördülése. Altman elvarázsolt a különös kis világával.

Tulajdonképpen a kameramunka - a béna képminőséget leszámítva - tetszik és a rendezés is jó. Csak amiről, vagy helyesebben inkább akikről és ahogyan szól, azzal nem értek egyet. Ha a háttérben egyszer, maximum kétszer feltűnik pár lengén öltözött, elvarázsolt hippi csaj, akkor azt mondom, hogy ezzel valamit hozzátesz a kor ábrázolásához. Na de ilyen gyakran és ennyire egyoldalúan... Hiszen végtére is minden film esetében az a legfontosabb kérdés, hogy elhiszi e az ember, amit és akiket lát. És én ezeket az embereket nagyon nem hiszem el. Érdekesek, de egyben elrugaszkodottak is. Igen, Gould is a hülye mormogásával. Persze mit tudok én a 70-es évek Kaliforniájáról! És végeredményben én se tudom azt mondani, hogy nem értem meg az egyöntetű lelkendezés legalább egy kis részét. Ám kizárólag az agyammal vagyok képes elismerni az értékeket, a szívem hideg mint a kő.   5/10