The Tale
A történet
Jennifer Fox (2018)
Megrázó a sztori, főleg azért, mert aki a filmet írta és rendezte, tényleg megélte mindezt. Nincs semmilyen probléma a kivitelezéssel sem, de nem is egy zöldfülűről van szó, hiszen Jennifer Fox egy valag dokumentumfilmben közreműködött (és rendezett is már). A nagyjátékfilmes debütálása gyanítom egyszeri projekt lesz, mert leginkább egy belső kényszerből elmondott, terápiás kibeszélőnek lehet elkönyvelni.
A legizgalmasabb aspektusa az ő történetének, ahogy a pszichológiai nyomás és az emlékezés kapcsolatát boncolgatja. Ehhez hasonló komolyságú traumám nekem még csak közel sem volt, de időről-időre bennem is felbukkan egy-egy emlék, amin eltöprengek, hogy visszagondolva milyen szürreálisnak és hihetetlennek tűnik. Mert amikor valami kényelmetlen, nagy hatású élmény éri az embert, másképp működik a gondolkodása. Más, amikor benne van. Az idő múltával viszont képes az ember objektíve(bbe)n vizsgálni a történteket, ha az agya hagyja feltúrni az emlékeket. Ezzel küzd meg itt a Laura Dern által kiválóan alakított Jennifer, és mondhatom, mindenki számára igen tanulságosan. Azt hiszem a legrémisztőbb felismerés az, hogy ha nagy nehezen újra felszínre sikerül vetni az érzéseket, akkor onnantól már soha nem lesz menekvés előlük. Szembe kell nézni velük, és meg kell próbálni együtt élni velük... De vajon nem lehet az, hogy ha Jennifer nem kezdi el kutatni a kérdést és éli tovább az életét, akkor boldogabb lett volna, mint így, hogy majdnem beleőrül a ráébredt borzalmas valóságba? Persze utóbbi a tisztább, de a kérdés egyáltalán nem ilyen egyszerű.
A kelleténél kicsit hosszabb játékidő miatt nem mindig ugyanolyan jó nézni, de ez senkinek ne szegje a kedvét. Figyelemre méltó, érdekes film, inspiratív megoldásokkal és ritkán tárgyalt gondolatokkal. 7/10
+ Amikor Elizabeth Debicki a képen van, képtelenség másra figyelni.
Jennifer Fox (2018)
Megrázó a sztori, főleg azért, mert aki a filmet írta és rendezte, tényleg megélte mindezt. Nincs semmilyen probléma a kivitelezéssel sem, de nem is egy zöldfülűről van szó, hiszen Jennifer Fox egy valag dokumentumfilmben közreműködött (és rendezett is már). A nagyjátékfilmes debütálása gyanítom egyszeri projekt lesz, mert leginkább egy belső kényszerből elmondott, terápiás kibeszélőnek lehet elkönyvelni.
A legizgalmasabb aspektusa az ő történetének, ahogy a pszichológiai nyomás és az emlékezés kapcsolatát boncolgatja. Ehhez hasonló komolyságú traumám nekem még csak közel sem volt, de időről-időre bennem is felbukkan egy-egy emlék, amin eltöprengek, hogy visszagondolva milyen szürreálisnak és hihetetlennek tűnik. Mert amikor valami kényelmetlen, nagy hatású élmény éri az embert, másképp működik a gondolkodása. Más, amikor benne van. Az idő múltával viszont képes az ember objektíve(bbe)n vizsgálni a történteket, ha az agya hagyja feltúrni az emlékeket. Ezzel küzd meg itt a Laura Dern által kiválóan alakított Jennifer, és mondhatom, mindenki számára igen tanulságosan. Azt hiszem a legrémisztőbb felismerés az, hogy ha nagy nehezen újra felszínre sikerül vetni az érzéseket, akkor onnantól már soha nem lesz menekvés előlük. Szembe kell nézni velük, és meg kell próbálni együtt élni velük... De vajon nem lehet az, hogy ha Jennifer nem kezdi el kutatni a kérdést és éli tovább az életét, akkor boldogabb lett volna, mint így, hogy majdnem beleőrül a ráébredt borzalmas valóságba? Persze utóbbi a tisztább, de a kérdés egyáltalán nem ilyen egyszerű.
A kelleténél kicsit hosszabb játékidő miatt nem mindig ugyanolyan jó nézni, de ez senkinek ne szegje a kedvét. Figyelemre méltó, érdekes film, inspiratív megoldásokkal és ritkán tárgyalt gondolatokkal. 7/10
+ Amikor Elizabeth Debicki a képen van, képtelenség másra figyelni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése