Leave No Trace

Ne hagyj nyomot!
Debra Granik (2018)

Intim. Ez a szó jut eszembe. Apa és lánya szoros kötelékéről szól, illetve tágabban arról, hogy a szülők életében eljöhet az a pont, amikor az előzetes várakozásokhoz képest korábban és/vagy távolabb el kell tudni engedni a felnőtté érő gyereket. A színjátszást tekintve csak szuperlatívuszokban lehet beszélni e filmről. (Ben Foster kezd nemesedni és beérni.) Kevés szóval kommentálják a visszafogott érzelmeiket, mégis minden mozzanat tökéletesen érthető és élhető. A modern kori nomádság csupán egy érdekes körítésnek tűnik ahhoz, hogy Debra Granik jobban ki tudja emelni a mondandóját, de mint a kiváló írás példája, a hangsúlyosabbá tétel mellett, érdekesebbé, szokatlanabbá és emlékezetesebbé is teszi egyben. Nyilván emellett meg lehet találni a narratívában a természetközelibb élet romantikájával való szimpatizálást is, de mivel ilyen csendesen és finoman suttogja a fülünkbe és a negatív oldalát sem hallgatja el, ezt is a pozitívumok hosszú listájára tudom csak felírni. Mennyivel stílusosabb és kifinomultabb ez, mint nemrég a Captain Fantastic volt, ugye? Egy jó tíz év múlva nagyot lehet menni majd egy elfeledett gyöngyszemek listában ezzel a filmmel, úgyhogy én pakolom is be a kedvencek közé.   8/10