Running on Empty
Üresjárat
Sidney Lumet (1988)
Hjajj, hol is kezdjem. Mondjuk jó messziről. Mivel a gyerekek ilyenkor télen elsősorban baktériumtenyészetként működnek, eddigi felnőtt éveimhez képest mostanában jóval többször vagyok beteg. És ilyenkor bizony filmet kell nézni. Tavaly az Umimachi Diary kapta el erősen a legyengült szervezetemet, most meg ez a Sidney Lumet darab. A közös a két élményben, hogy már szinte a legelejétől kezdve tudtam mindegyiknél, hogy ez egy meghatározó film lesz.
Még a vérbeli filmkedvelők se nagyon gondolnak bele (legalábbis nem gyakran hallok ilyesmiről), de egy mű befogadásának mikéntje sokkal összetettebb kérdés, mint hinnénk. Az, hogy szokatlan időpontban, legyengült szervezettel, kiváló képminőséget prezentálni képes plaza tv-n, a háborítatlanság rég elfeledett nyugalmában sikerült ilyen hibátlan filmeket megnéznem, egészen biztosan feljebb tornászta bennem az ázsiójukat. Arról nem is beszélve, hogy mikor láttam előtte számomra meghatározó filmet, stb.
Sidney Lumet egy nagyon érzékenyen megközelített, részletesen kidolgozott családi történetet dolgozott fel. Nehéz lenne letagadni, hogy egy nő írásából készült. Naomi Foner (Jake Gyllenhaal édesanyja) fantasztikusan élően fogta meg a politikai idealisták ezen (talán utolsó?) generációját. Ahhoz képest, hogy az ebben a filmben bemutatott közeg miket csinált és ért el, manapság a politikai akciók egy teljesen más szintet képviselnek... És hát újra a kedvenc témám, mikor hétköznapi emberek zűrös bűnügyi kalamajkába keverednek. Persze, mint minden kiváló filmnél, a politikai/bűnügyi szál itt is csak a hátteret, a körítést szolgálja. A lényeg a családon belüli kapcsolatokon és az ebből kihámozható élettapasztalatok értelmezésén van.
Nemcsak azért sírtam közben, mert kirobbanóan erős érzelmi pillanatai vannak, hanem mert filmtechnikailag is fájdalmasan kifogástalan. Lumet ösztönösen és egyben céltudatosan irányítja az arra fogékony nézőjét. A fényképezés, a zene és a színészgárda is mesterien vannak kihasználva. River Phoenixnek olyan pillanatai vannak, hogy attól az ész megáll. Például amikor búcsúzni megy a barátnőjéhez. Te jó ég... Mindig csoda, mikor egy dramaturgiailag meghatározó szituációban ennyire élő és valósnak felfogható pillanatot élhetünk át. Kivételes tehetség volt. (Ez a film pár érdekes imdb trivia bejegyzéséből is megerősíthető.) (Ugyanitt: Kéne írni egy esszét arról, hogy fontos élethelyzetekben hogyan bénázik a biciklikitámasztóval.)
A film nagyszerűségét én abban látom, hogy mer kicsi lenni. Nem bonyolít semmit. Az egyszerűségre és a szűken részletezett körítés fontos momentumainak a polírozására törekszik. Nem enged a nézőnek olyan kérdést feltenni, amire a válasz esetleg rossz irányba is elsülhetne. Annyi felől meg lehetne közelíteni... Például, hogy három majdnem teljesen egyenrangú főszereplője van, ami nem kicsit szokatlan... Egy kor lenyomata, egy család drámája, a politikai üzenet jelleg, egy megbonthatatlan egység... Áhh, minek magyaráz(kod)ni. 10/10
Sidney Lumet (1988)
Hjajj, hol is kezdjem. Mondjuk jó messziről. Mivel a gyerekek ilyenkor télen elsősorban baktériumtenyészetként működnek, eddigi felnőtt éveimhez képest mostanában jóval többször vagyok beteg. És ilyenkor bizony filmet kell nézni. Tavaly az Umimachi Diary kapta el erősen a legyengült szervezetemet, most meg ez a Sidney Lumet darab. A közös a két élményben, hogy már szinte a legelejétől kezdve tudtam mindegyiknél, hogy ez egy meghatározó film lesz.
Még a vérbeli filmkedvelők se nagyon gondolnak bele (legalábbis nem gyakran hallok ilyesmiről), de egy mű befogadásának mikéntje sokkal összetettebb kérdés, mint hinnénk. Az, hogy szokatlan időpontban, legyengült szervezettel, kiváló képminőséget prezentálni képes plaza tv-n, a háborítatlanság rég elfeledett nyugalmában sikerült ilyen hibátlan filmeket megnéznem, egészen biztosan feljebb tornászta bennem az ázsiójukat. Arról nem is beszélve, hogy mikor láttam előtte számomra meghatározó filmet, stb.
Sidney Lumet egy nagyon érzékenyen megközelített, részletesen kidolgozott családi történetet dolgozott fel. Nehéz lenne letagadni, hogy egy nő írásából készült. Naomi Foner (Jake Gyllenhaal édesanyja) fantasztikusan élően fogta meg a politikai idealisták ezen (talán utolsó?) generációját. Ahhoz képest, hogy az ebben a filmben bemutatott közeg miket csinált és ért el, manapság a politikai akciók egy teljesen más szintet képviselnek... És hát újra a kedvenc témám, mikor hétköznapi emberek zűrös bűnügyi kalamajkába keverednek. Persze, mint minden kiváló filmnél, a politikai/bűnügyi szál itt is csak a hátteret, a körítést szolgálja. A lényeg a családon belüli kapcsolatokon és az ebből kihámozható élettapasztalatok értelmezésén van.
Nemcsak azért sírtam közben, mert kirobbanóan erős érzelmi pillanatai vannak, hanem mert filmtechnikailag is fájdalmasan kifogástalan. Lumet ösztönösen és egyben céltudatosan irányítja az arra fogékony nézőjét. A fényképezés, a zene és a színészgárda is mesterien vannak kihasználva. River Phoenixnek olyan pillanatai vannak, hogy attól az ész megáll. Például amikor búcsúzni megy a barátnőjéhez. Te jó ég... Mindig csoda, mikor egy dramaturgiailag meghatározó szituációban ennyire élő és valósnak felfogható pillanatot élhetünk át. Kivételes tehetség volt. (Ez a film pár érdekes imdb trivia bejegyzéséből is megerősíthető.) (Ugyanitt: Kéne írni egy esszét arról, hogy fontos élethelyzetekben hogyan bénázik a biciklikitámasztóval.)
A film nagyszerűségét én abban látom, hogy mer kicsi lenni. Nem bonyolít semmit. Az egyszerűségre és a szűken részletezett körítés fontos momentumainak a polírozására törekszik. Nem enged a nézőnek olyan kérdést feltenni, amire a válasz esetleg rossz irányba is elsülhetne. Annyi felől meg lehetne közelíteni... Például, hogy három majdnem teljesen egyenrangú főszereplője van, ami nem kicsit szokatlan... Egy kor lenyomata, egy család drámája, a politikai üzenet jelleg, egy megbonthatatlan egység... Áhh, minek magyaráz(kod)ni. 10/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése