Dragged Across Concrete
S. Craig Zahler (2018)
Amíg meg nem jelent, halvány gőzöm sem volt Zahler új filmjének a létezéséről. A legjobb az lenne, ha mindennek így tudnánk nekiállni. 2020 november 20. és hopp! Van egy új Dűne film Villeneuve-től, megyek és megnézem. (Istenem, de messze van még...) Nézői szempontból a lehető legtisztább és legideálisabb, amikor semmit nem tudunk a nézendő műről. Igyekszem is ehhez tartani magam. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy trailereket nem nézek (csak ritkán), mostanában meg már kritikákat se nagyon olvasok (inkább csak osztályzatokat, tweeteket azoktól akiknek már ismerem az ízlését). A híreket viszont muszáj kajtatni, úgyhogy az epekedést nem tudom kizárni. És hát az elvárások, az előítéletek így is kialakulnak, talán mondanom sem kell.
Szóval egyik nap kijött, láttam pár éltető tweetet, másnap meg is néztem. És kurvára letaglózott! Szembe lehetne állítani mondjuk az Aquamannel, vagy valami más hasonlóan modern, felturbózott cselekményű förmedvénnyel. A jelenetek lassúsága, a párbeszédek kidolgozottsága és az akciók nyugtatóan ható tempója együtt olyan koncentrációra és átélésre ösztökélően hatott rám, hogy nehéz lenne nem ezt felhozni először, mikor erre a filmre kerül a szó. Kicsit rá is játszik erre Zahler, mert a kimondott szövegek valószerűtlenül megérleltek, az elhangzott mondatoknak pedig akkora súlya van, hogy az már az életszerűségtől - a másik irányba, de - ugyanúgy messze van. Nyilván ez a rendező/író figyelemfelkeltésnek szánt ars poetica-ja, és nincs is ezzel semmi baj, mert rohadt jól működik.
A több mint két és fél óra nagyon gyorsan elrepült nekem. Van pár mellékszál, aminek nincs különösebb jelentősége, de még ezek a jelenetek is annyira koncentráltan kerülnek tálalásra, hogy nem lehet nem a képernyőre tapadva nézni a kimenetelüket. Minden figura érdekes, ki lettek dolgozva a motivációk és szépen össze lett állítva a kapcsolatrendszer. Nyugtató jelleggel hatnak a hosszan kitartott állóképek és sikerült minden szerepre beszédes arcú, karizmatikus, jól teljesítő színészeket találni (Mel Gibson! Jennifer Carpenter! Vince Vaughn! Udo Kier! Don Johnson!). Konstans jelen van a finom, fanyar humor, ami megadja az élét az egyébként fontos témákkal kacérkodó történetnek. Mint érett, tapasztalt hétköznapi ember beszél a rasszizmusról és a politikáról. Az egyik mondat nagyon megragadta a figyelmemet:
Amíg meg nem jelent, halvány gőzöm sem volt Zahler új filmjének a létezéséről. A legjobb az lenne, ha mindennek így tudnánk nekiállni. 2020 november 20. és hopp! Van egy új Dűne film Villeneuve-től, megyek és megnézem. (Istenem, de messze van még...) Nézői szempontból a lehető legtisztább és legideálisabb, amikor semmit nem tudunk a nézendő műről. Igyekszem is ehhez tartani magam. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy trailereket nem nézek (csak ritkán), mostanában meg már kritikákat se nagyon olvasok (inkább csak osztályzatokat, tweeteket azoktól akiknek már ismerem az ízlését). A híreket viszont muszáj kajtatni, úgyhogy az epekedést nem tudom kizárni. És hát az elvárások, az előítéletek így is kialakulnak, talán mondanom sem kell.
Szóval egyik nap kijött, láttam pár éltető tweetet, másnap meg is néztem. És kurvára letaglózott! Szembe lehetne állítani mondjuk az Aquamannel, vagy valami más hasonlóan modern, felturbózott cselekményű förmedvénnyel. A jelenetek lassúsága, a párbeszédek kidolgozottsága és az akciók nyugtatóan ható tempója együtt olyan koncentrációra és átélésre ösztökélően hatott rám, hogy nehéz lenne nem ezt felhozni először, mikor erre a filmre kerül a szó. Kicsit rá is játszik erre Zahler, mert a kimondott szövegek valószerűtlenül megérleltek, az elhangzott mondatoknak pedig akkora súlya van, hogy az már az életszerűségtől - a másik irányba, de - ugyanúgy messze van. Nyilván ez a rendező/író figyelemfelkeltésnek szánt ars poetica-ja, és nincs is ezzel semmi baj, mert rohadt jól működik.
A több mint két és fél óra nagyon gyorsan elrepült nekem. Van pár mellékszál, aminek nincs különösebb jelentősége, de még ezek a jelenetek is annyira koncentráltan kerülnek tálalásra, hogy nem lehet nem a képernyőre tapadva nézni a kimenetelüket. Minden figura érdekes, ki lettek dolgozva a motivációk és szépen össze lett állítva a kapcsolatrendszer. Nyugtató jelleggel hatnak a hosszan kitartott állóképek és sikerült minden szerepre beszédes arcú, karizmatikus, jól teljesítő színészeket találni (Mel Gibson! Jennifer Carpenter! Vince Vaughn! Udo Kier! Don Johnson!). Konstans jelen van a finom, fanyar humor, ami megadja az élét az egyébként fontos témákkal kacérkodó történetnek. Mint érett, tapasztalt hétköznapi ember beszél a rasszizmusról és a politikáról. Az egyik mondat nagyon megragadta a figyelmemet:
"You know, I never thought I was a racist before living in this area."
Ami valószínűleg a világ jobbik felén a középosztály túlnyomó részének szájából szólhatna, mégis teljesen újszerűen hat a filmes világban. Érdekes.
Tornyosodnak a filmek a watchlistemen, de ezt nagyon gyorsan újrázni fogom, mert kivételesen jó. Szuper meglátás, hogy nem csináltam 2018-as filmes listát, mert ennek az elsők közt a helye. Nagyon jó irány. 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése