Midsommar
Fehér éjszakák
Ari Aster (2019)
Semmi se jó. Ha özönlenek a tucathorrorok az a baj, ha valami újat hoznak New Yorkból a fiatalok, az se jó. Itt elsősorban Ari Asterre és Robert Eggersre gondolok, mert a szakma java rájuk tekint úgy, mint a horror nagy megújítóira, új fenegyerekeire (imádom ezt a szót). Félreértés ne essék, én is látom, hogy a kritikusok a fiatalemberek (az egyik annyi mint én, a másik 3 évvel fiatalabb, goddamit!) két-két filmjét összességében pozitívan ítélték meg. De már megint ott van egy erős felhang, a műfajt mindenkinél jobban ismerő, önjelölt horror-szakértők hangja, akiknek nem meglepő módon, ez sem tetszik. Ugyanúgy ahogy korábbról bármi, ami nem a kedvenc alműfajuk felé adózó tiszteletadás. Whatever...
Én nem látom, hogy miért ne lenne létjogosultsága az ilyen realista szemléletű, erősen félrevezető, egyszerű szimbolikával működő horrornak. Piszok módon, a film javának tényleg nem sok köze van az egészet körbeölelő, szakítással kapcsolatos történethez. De olyan erős húzása van ennek a mitológiai őrületnek, hogy én kérdés nélkül, vígan kacarászva szökkenek Ari Aster kezét fogva a réten. Látok közben borzalmakat, furcsaságokat, őrültségeket, majd ezek hatására, még nagyobb elánnal tudom átértékelni az egészet. Ez az, amit az értetlenkedők nem látnak és/vagy nem élnek át. Az apró momentumok, amik visszarántják a gyászoló lányt és a nézőt a valóságába, mindig a "szerelmével" kapcsolatosak (tényleg csak idézőjelek között működik), és minden esetben egy újabb lépés az abszurditás irányába. Mert kívülről már tényleg teljesen nevetségesnek tűnik, hogy miért hagyja még mindig rá, hogy miért nem áll már végre a sarkára, hogy miért alázkodik még meg mindig neki. A végén pedig megtörténik, aminek meg kell történnie, a kör bezárul, pedig már a néző rég el is felejtette, hogy valamikor egy kör rajzolódni kezdett. A méltán emlegetett mosolyig eszembe se jutott, hogy miről is szólt valójában ez a két és fél óra.
És valahogy mégis így van rendjén, mert az élet és a párkapcsolatok pont így működnek. Egy kapcsolat képes arra, hogy észrevétlen, folyamatában váljon egyre rosszabbá. Az ember hajlamos egyre inkább lemondani magáról, akár egészen addig, amíg már nem is hasonlít az eredeti személyre. Ameddig nem jön el az a bizonyos pont, amikor hirtelen beugrik, hogy minden rossz egyetlen forrásból ered, addig extrém módon megalázó helyzetekbe is képes kérdés nélkül belemenni az ember... Hát erről szól ez a film. Legalábbis az első utazás előtti szakasz, pár perc több szakaszban a közepén, meg pár másodperc a végén. Van akit ez felbosszant, van aki azt mondja, hogy átlát rajta és lenézi, én meg jót nevettem rajta, mert a többi részét is rohadtul élveztem. 8/10
Ari Aster (2019)
Semmi se jó. Ha özönlenek a tucathorrorok az a baj, ha valami újat hoznak New Yorkból a fiatalok, az se jó. Itt elsősorban Ari Asterre és Robert Eggersre gondolok, mert a szakma java rájuk tekint úgy, mint a horror nagy megújítóira, új fenegyerekeire (imádom ezt a szót). Félreértés ne essék, én is látom, hogy a kritikusok a fiatalemberek (az egyik annyi mint én, a másik 3 évvel fiatalabb, goddamit!) két-két filmjét összességében pozitívan ítélték meg. De már megint ott van egy erős felhang, a műfajt mindenkinél jobban ismerő, önjelölt horror-szakértők hangja, akiknek nem meglepő módon, ez sem tetszik. Ugyanúgy ahogy korábbról bármi, ami nem a kedvenc alműfajuk felé adózó tiszteletadás. Whatever...
Én nem látom, hogy miért ne lenne létjogosultsága az ilyen realista szemléletű, erősen félrevezető, egyszerű szimbolikával működő horrornak. Piszok módon, a film javának tényleg nem sok köze van az egészet körbeölelő, szakítással kapcsolatos történethez. De olyan erős húzása van ennek a mitológiai őrületnek, hogy én kérdés nélkül, vígan kacarászva szökkenek Ari Aster kezét fogva a réten. Látok közben borzalmakat, furcsaságokat, őrültségeket, majd ezek hatására, még nagyobb elánnal tudom átértékelni az egészet. Ez az, amit az értetlenkedők nem látnak és/vagy nem élnek át. Az apró momentumok, amik visszarántják a gyászoló lányt és a nézőt a valóságába, mindig a "szerelmével" kapcsolatosak (tényleg csak idézőjelek között működik), és minden esetben egy újabb lépés az abszurditás irányába. Mert kívülről már tényleg teljesen nevetségesnek tűnik, hogy miért hagyja még mindig rá, hogy miért nem áll már végre a sarkára, hogy miért alázkodik még meg mindig neki. A végén pedig megtörténik, aminek meg kell történnie, a kör bezárul, pedig már a néző rég el is felejtette, hogy valamikor egy kör rajzolódni kezdett. A méltán emlegetett mosolyig eszembe se jutott, hogy miről is szólt valójában ez a két és fél óra.
És valahogy mégis így van rendjén, mert az élet és a párkapcsolatok pont így működnek. Egy kapcsolat képes arra, hogy észrevétlen, folyamatában váljon egyre rosszabbá. Az ember hajlamos egyre inkább lemondani magáról, akár egészen addig, amíg már nem is hasonlít az eredeti személyre. Ameddig nem jön el az a bizonyos pont, amikor hirtelen beugrik, hogy minden rossz egyetlen forrásból ered, addig extrém módon megalázó helyzetekbe is képes kérdés nélkül belemenni az ember... Hát erről szól ez a film. Legalábbis az első utazás előtti szakasz, pár perc több szakaszban a közepén, meg pár másodperc a végén. Van akit ez felbosszant, van aki azt mondja, hogy átlát rajta és lenézi, én meg jót nevettem rajta, mert a többi részét is rohadtul élveztem. 8/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése