Close Encounters of the Third Kind

Harmadik típusú találkozások
Steven Spielberg (1977)

Gondoltam biztos bennem van a hiba, úgyhogy tegnap megnéztem újra. 4K-ban, eredeti tömörítésben, fejhallgatóval, a figyelmemet a lehető legjobban dedikálva, szóval ahogy kell.

A képpel speciel nem nagyon van baj. Az effektek java jól öregedett. A minőség, a beállítások, a helyszínek, a kellékek úgy zusammen fantasztikusak. Sajnos épp a vége felé vannak esetlenebb trükkök. Én John Williamstől se vagyok elájulva, de ugye nem ez a lényeg.


Engem a legkevésbé sem érdekel, hogy Spielberg beleírta e a felnövésének nehézségeit, mert ez a történet rohadtul nem erről szól. Bele lehet látni szimbólumokat, rá lehet erőltetni személyes drámai szálakat, de ezzel max tovább magasztalni, megerősíteni tudja az ember a már amúgy is meglevő szimpátiáját a film felé. Tőlem nagyon távol áll egy-egy mű megítélésénél a személyi kultusz figyelembevétele. Nem érdekel, hogy milyen hatással lett később a filmes világra, hogy korszakalkotó volt e a maga idejében. Engem kizárólag az érdekel, hogy az adott pillanatban, a mostban működik e.

Azt meg kell hagyni, rohadtul ki van dolgozva minden kis apróság. Sok rétege van. Az más kérdés, hogy mennyire van értelme ezeknek. A feszültségkeltés például jó érzékkel van tálalva, de jellemzően túl van nyújtva. Amikor minden játék meg gép külön-külön, egyesével feléled, vagy amikor másodszorra csúszik vissza a hegyen a muki (nehogy végre felérjen), ezek nálam mind olcsó időhúzások. Nincs jelentőségük, csak megy velük az idő.


Az elbeszélt történet és végeredmény, vagyis maga a több mint két órás filmélmény kettősével kapcsolatban szintén ambivalens érzéseim vannak. A felvezetés nagyon jó, van személyes dráma, érdekes karakterek (Teri Garr pl.), minden ami egy korrekt alapozáshoz kell. Egy óra után, Dreyfuss megőrülésétől kezdve indulnak a gondok. Túl komikus, elrugaszkodott és eltúlzott ahhoz, hogy élhető legyen. Illetve idővel kiderül, hogy súlytalan is, mivel a film fináléjával kapcsolatban nincs szinte semmi jelentősége. Úgy a játékidő 2/3-tól átveszi a cselekmény felett az irányítást a menekülés. Rémesen sok idő megy el vele és teljes tévút a feszültség fokozására (csak növeli az űrt a dráma elhagyása után). Ja és persze a katonai őrület, a fantasztikus amerikai gépezet bemutatása. Amikor férfiak tüsténkednek szorgosan, szó nélkül végzik a dolgukat, mindent átható komolysággal. Az emberi tényező teljesen háttérbe szorul. A hosszú lezárás meg nem több, mint naiv pátosz, sok önismétléssel. Amikor már vagy tizedszerre játszanak a vakító fénnyel, én nagyon nem vagyok lenyűgözve.

Az az érdekes amúgy, hogy bár az elejét még dicsértem, és az agyam tényleg ezt is mondatja velem, de igazából az egész teljesen hidegen hagy érzelmileg. Többször már tényleg nem fogom megnézni.   5/10

Megjegyzések