Rossz versek
Reisz Gábor (2018)
Végre! Legszívesebben csak ujjonganék, és kiabálnám mindenki fülébe, hogy NÉZD MÁR MEG, HÁT MILYEN TÖKÉLETES! Annyira felbolygatta a lelkemet, annyi fronton támad lehengerlően, hogy szerintem összefüggően képtelen leszek írni róla.
Első és számunkra legfontosabb aspektusa a filmnek, hogy akikről szól, azok mi vagyunk. Pont én, meg a kortársaim. A középosztály értelmiségijei, a szocializmus végén felnövő, szerencsétlen, kelet-európai, fiatal felnőttek. Elkapja a szerelmi életünk problémáit, a coming of age ezen a vidéken honos sarokpontjait, Magyarország mai, nehezen értelmezhető mivoltát és a Kádár rendszer velünk maradt foszlányait. Rólunk, rólam szól.
Teszi mindezt úgy, hogy közben az egyént figyeli és állítja központba. Ennél nem lehet más filmre érvényesebb a kifejezés, hogy személyes. Reisz Gábor mélyen beleszövi saját magát, egy harmincközepi ember egész életét, kezdve az emlékezés torzító hatásával, a személyiség mindig váratlan irányba meginduló változásával, na meg hogy a hamis célok és álomképek hogyan zárják kelepcébe az egyéniségünket.
És nagyon bátran felvállalja minden ötletét. Márpedig Reisz Gábornak mérhetetlen mennyiségű ötlete van! Csak történetesen és szokatlan módon nincs egy rossz se közte. Bármennyire is tűnik tákoltnak és gyarló mód egyszerűnek, a humora érett és kifinomult. Minden kis bevágásnak megvan a célja, vagy legalább ügyesen kiegészíti a történetet és/vagy egy karaktert. Fontos megjegyezni, hogy a vágás, a ritmus és a forgatókönyv - ezen biztos sokan fennakadnak, de vállalom - Annie Hall szinten mozog.
A legszebb pedig az, hogy sikerül visszafogottan, nagyot mondás és emelkedettség nélkül, ésszel lezárni. Egyszerűen csak elénk tárja a nyitott szívét és a rendelkezésre álló élettapasztalatát. A tanulságot, hogy milyen fontosak az egészséges emberi kapcsolatok, a család, a barátság által biztosított háttér. Meg hogy nézzünk mélyen magunkba, és lépjünk túl önmagunkon. Meg ilyenek.
A VAN-hoz képest sokkal kiforrottabb és bátrabb. Nagyon jót tett Reisz Gábornak egy kis magabiztosság. Mellékzönge nélkül kapott el a hangulata és ami a szokatlan az ilyen könnyedebb filmek esetében, még a merész vállalásai ellenére sem vesztett el, egy pillanatra sem. Mit tudok még mondani?! Köszönöm! 9/10
+ Az újrázásnál esélyes lesz a maximum pontszám.
Végre! Legszívesebben csak ujjonganék, és kiabálnám mindenki fülébe, hogy NÉZD MÁR MEG, HÁT MILYEN TÖKÉLETES! Annyira felbolygatta a lelkemet, annyi fronton támad lehengerlően, hogy szerintem összefüggően képtelen leszek írni róla.
Első és számunkra legfontosabb aspektusa a filmnek, hogy akikről szól, azok mi vagyunk. Pont én, meg a kortársaim. A középosztály értelmiségijei, a szocializmus végén felnövő, szerencsétlen, kelet-európai, fiatal felnőttek. Elkapja a szerelmi életünk problémáit, a coming of age ezen a vidéken honos sarokpontjait, Magyarország mai, nehezen értelmezhető mivoltát és a Kádár rendszer velünk maradt foszlányait. Rólunk, rólam szól.
Teszi mindezt úgy, hogy közben az egyént figyeli és állítja központba. Ennél nem lehet más filmre érvényesebb a kifejezés, hogy személyes. Reisz Gábor mélyen beleszövi saját magát, egy harmincközepi ember egész életét, kezdve az emlékezés torzító hatásával, a személyiség mindig váratlan irányba meginduló változásával, na meg hogy a hamis célok és álomképek hogyan zárják kelepcébe az egyéniségünket.
És nagyon bátran felvállalja minden ötletét. Márpedig Reisz Gábornak mérhetetlen mennyiségű ötlete van! Csak történetesen és szokatlan módon nincs egy rossz se közte. Bármennyire is tűnik tákoltnak és gyarló mód egyszerűnek, a humora érett és kifinomult. Minden kis bevágásnak megvan a célja, vagy legalább ügyesen kiegészíti a történetet és/vagy egy karaktert. Fontos megjegyezni, hogy a vágás, a ritmus és a forgatókönyv - ezen biztos sokan fennakadnak, de vállalom - Annie Hall szinten mozog.
A legszebb pedig az, hogy sikerül visszafogottan, nagyot mondás és emelkedettség nélkül, ésszel lezárni. Egyszerűen csak elénk tárja a nyitott szívét és a rendelkezésre álló élettapasztalatát. A tanulságot, hogy milyen fontosak az egészséges emberi kapcsolatok, a család, a barátság által biztosított háttér. Meg hogy nézzünk mélyen magunkba, és lépjünk túl önmagunkon. Meg ilyenek.
A VAN-hoz képest sokkal kiforrottabb és bátrabb. Nagyon jót tett Reisz Gábornak egy kis magabiztosság. Mellékzönge nélkül kapott el a hangulata és ami a szokatlan az ilyen könnyedebb filmek esetében, még a merész vállalásai ellenére sem vesztett el, egy pillanatra sem. Mit tudok még mondani?! Köszönöm! 9/10
+ Az újrázásnál esélyes lesz a maximum pontszám.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése