Hana-bi
Tűzvirágok (Fireworks)
Takeshi Kitano (1997)
Utólag átgondolva, majd a vakfolt adást is meghallgatva, azt mondom, hogy ez egy jobb sorsra érdemes történet. Ha közvetlen a megtekintés után kérdez valaki, lehet, hogy még csúnyát is mondok. Sajnálom, ha valaki nem bírja a köztiszteletben álló filmek ekézését, de most megint értetlenkedés következik.
Először mondjuk felteszem a kérdést, hogy vajon jó e az, ha a film főszereplőjének a játékidő nagy részében teljesen kifejezéstelen az arca. Tudom, hogy szegénynek a fele tényleg béna, de a másik fele is majdnem végig rezzenéstelen, szóval a jelenség túlmutat ezen. Szándékosan és tudatosan olyan amilyen, csak nem értem, hogy miért. A film lényegében egy kilátástalan helyzetbe került férfi filozofálása a megváltás keresése közben. Hogy hogyan jutott el a felesége és saját maga megöléséig. El tudom képzelni, hogy létezik ilyen típusú ember, aki magában őrlődik, és a külvilág csak a nehezen megszült, extrém cselekedetei alapján tudja megítélni. Eddig stimmel. Kitano támpontokat nélkülöző játékához viszont még hozzáadódik a megbolygatott idő-szerkezet, ami még inkább az ismeretlenben tartja a nézőt. Úgy a feléig elég nehéz kihámozni, hogy mi is történt valójában. Lehet, hogy fel lehet fűzni valami ívre, de nekem inkább randomszerűnek tűntek a váltások. Aztán van még egy csomó kizárólag hangulatalapozás céljából beletett, időkitöltő jelenet is. Ezek néhol elég ügyetlenek, nem nagy gond, de összességében unalmasabbá, ütemtelenné és repetitívvé teszik a filmet. Közben szól Joe Hisaishi csodás, ám - szerintem jócskán - helyzetidegen zenéje, ami szintén tovább bolygatja az élményt.
További problémám még, hogy:
– Egyszerűen rémes a film humora.
– Van úgy, hogy elfelejti magát a film és túltol dolgokat. Mint például amikor a festményeivel búslakodó ürgét nézzük hosszú percekig. Így utólag már nem tudok nem arra gondolni, hogy Kitano az összes jobban sikerült (értsd: rémes) festményét meg akarta mutatni (tényleg ő festette őket), melyek elsősorban virágfejű (!) állatokat ábrázolnak.
– Nem tesz jót a szerkezetnek az sem, hogy van amikor egész sok időre elveszítjük a főszereplőt.
– A film egyik legfontosabb jelenete, a gyilkosság, mikor végre majdnem teljes terjedelmében láthatjuk, hogy mit történt (ráadásul lassított felvételben), úgy néz ki mintha férfiak egymásra vetődnének hempergés céljából. Nem valami gyakorlatias.
– Gondolom ez is direkt, meg hülyeség ilyen apróságokon bosszankodni, de Kitano az asztal nem megvilágított felén, kb. 5 centire a lámpafénytől töltögeti a töltényeket lőporral.
– Tudom, hogy ilyenek az emberek, de filmen mindig vicces telefonra bólogatva reagáló embert látni.
Szóval ha valaki szereti kibogozni a nem is biztos, hogy tökéletesen kitalált, direkt jól összeborzolt történeteket, és olyasmin is szívesen elrágódik, ami lehet, hogy akár véletlen maradt úgy, vagy a készítők nem is szándékoztak mögé látni semmit, na akkor ezzel a filmmel nyert ügye van. Átgondolva persze ez egy érdemes, izgalmas sztori, de a tálalás nagyon nem az én szám íze szerint való. Rendesen felbosszantott, gyakorlatilag semmilyen rendezői döntéssel nem értettem egyet. Tudom, tudom, az én bajom. 3/10
Takeshi Kitano (1997)
Utólag átgondolva, majd a vakfolt adást is meghallgatva, azt mondom, hogy ez egy jobb sorsra érdemes történet. Ha közvetlen a megtekintés után kérdez valaki, lehet, hogy még csúnyát is mondok. Sajnálom, ha valaki nem bírja a köztiszteletben álló filmek ekézését, de most megint értetlenkedés következik.
Először mondjuk felteszem a kérdést, hogy vajon jó e az, ha a film főszereplőjének a játékidő nagy részében teljesen kifejezéstelen az arca. Tudom, hogy szegénynek a fele tényleg béna, de a másik fele is majdnem végig rezzenéstelen, szóval a jelenség túlmutat ezen. Szándékosan és tudatosan olyan amilyen, csak nem értem, hogy miért. A film lényegében egy kilátástalan helyzetbe került férfi filozofálása a megváltás keresése közben. Hogy hogyan jutott el a felesége és saját maga megöléséig. El tudom képzelni, hogy létezik ilyen típusú ember, aki magában őrlődik, és a külvilág csak a nehezen megszült, extrém cselekedetei alapján tudja megítélni. Eddig stimmel. Kitano támpontokat nélkülöző játékához viszont még hozzáadódik a megbolygatott idő-szerkezet, ami még inkább az ismeretlenben tartja a nézőt. Úgy a feléig elég nehéz kihámozni, hogy mi is történt valójában. Lehet, hogy fel lehet fűzni valami ívre, de nekem inkább randomszerűnek tűntek a váltások. Aztán van még egy csomó kizárólag hangulatalapozás céljából beletett, időkitöltő jelenet is. Ezek néhol elég ügyetlenek, nem nagy gond, de összességében unalmasabbá, ütemtelenné és repetitívvé teszik a filmet. Közben szól Joe Hisaishi csodás, ám - szerintem jócskán - helyzetidegen zenéje, ami szintén tovább bolygatja az élményt.
További problémám még, hogy:
– Egyszerűen rémes a film humora.
– Van úgy, hogy elfelejti magát a film és túltol dolgokat. Mint például amikor a festményeivel búslakodó ürgét nézzük hosszú percekig. Így utólag már nem tudok nem arra gondolni, hogy Kitano az összes jobban sikerült (értsd: rémes) festményét meg akarta mutatni (tényleg ő festette őket), melyek elsősorban virágfejű (!) állatokat ábrázolnak.
– Nem tesz jót a szerkezetnek az sem, hogy van amikor egész sok időre elveszítjük a főszereplőt.
– A film egyik legfontosabb jelenete, a gyilkosság, mikor végre majdnem teljes terjedelmében láthatjuk, hogy mit történt (ráadásul lassított felvételben), úgy néz ki mintha férfiak egymásra vetődnének hempergés céljából. Nem valami gyakorlatias.
– Gondolom ez is direkt, meg hülyeség ilyen apróságokon bosszankodni, de Kitano az asztal nem megvilágított felén, kb. 5 centire a lámpafénytől töltögeti a töltényeket lőporral.
– Tudom, hogy ilyenek az emberek, de filmen mindig vicces telefonra bólogatva reagáló embert látni.
Szóval ha valaki szereti kibogozni a nem is biztos, hogy tökéletesen kitalált, direkt jól összeborzolt történeteket, és olyasmin is szívesen elrágódik, ami lehet, hogy akár véletlen maradt úgy, vagy a készítők nem is szándékoztak mögé látni semmit, na akkor ezzel a filmmel nyert ügye van. Átgondolva persze ez egy érdemes, izgalmas sztori, de a tálalás nagyon nem az én szám íze szerint való. Rendesen felbosszantott, gyakorlatilag semmilyen rendezői döntéssel nem értettem egyet. Tudom, tudom, az én bajom. 3/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése