Nous finirons ensemble

Együtt megyünk (Little White Lies 2)
Guillaume Canet (2019)

Az előzmény őrült nagy kedvencem. A folytatásnak viszont már a híre is nehezen jutott el hozzám. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag teljes érdektelenség fogadta ezt a filmet. Engem sem hozott lázba, mert a jó filmeket rohadt nehéz folytatni. Jobb őket békén hagyni. A Little White Lies lezárása ráadásul egyáltalán nem kiált a továbbgondolás után. Nem is álltam neki egyből, egy jó ideje le volt már töltve, ott várta, hogy végre felkészítsem a lelkem a csalódásra.

De, a franc vigye el, elmaradt. Nem vették fél vállról a folytatást. Nem ismerem Guillaume Canet írási/rendezési módszereit, de nagyon erős gyanúm van, hogy a szereplők java jelentősen közreműködött. Messziről indít, rengeteg a ködbe vesző történés a két film között. Ez megadja a lehetőségét annak, hogy komolyabb változások is legyenek a kapcsolatokban és hogy ezek csak áttételesen legyenek felvázolva, hiszen ők már régóta emésztik ezeket. Ez a természetesség érzetét növeli, és sokat tesz hozzá az a temérdek apró kis finomság is, amivel telepakolták. Érdemes a háttérben zajló eseményeket, a kis elejtett mondatokat figyelni, mert érezni, hogy sokat foglalkoztak ezekkel. Sok agy van benne, és ezért is tűnnek a karakterek annyira szívből jövőnek. Magát a sztorit persze lehetett volna érdekfeszítőbben folytatni, mert ez a verzió így nem varázslatos és nagy ívű. Messze van a crowd pleaser, katartikus hatásvadászattól, ami az első részből szinte természetszerűleg következhetett volna. Így inkább egy átgondoltabb és érettebb irányba indultak el. Ami meglepetés, de nagyon jót tesz a hihetőségnek és az átélésnek.

Érzem, hogy némely fordulat aggályos lehet egyeseknek, mert lehetnek necces aspektusaik. De nálam valahogy minden átcsúszott és teljesen oda tudtam adni magam neki. Valamikor 2/3 környékén jutott eszembe, hogy már csak egy erős sírás kéne és boldogan el tudnám engedni őket. Aztán csak nem jött, csak nem jött, de a végén mégis. Soha rosszabb folytatást.   7/10