Ran
Káosz
Akira Kurosawa (1985)
Mostanra eljutottam arra a szintre, hogy már nem próbálom annyira magamban keresni a hibát, hanem bátrabban belekapok olyan filmekbe, amikkel nem vagyok kompatibilis. Vigyázat, erős szavak következnek.
Persze tudom, ki vagyok én, hogy csúnyákat mondjak? Mégsem tudom szépíteni, Kurosawa megkerülhetetlen mesterműve számomra egy lassú, hosszú, teátrális szappanopera, grandiózus látványok közt. Shakespeare műből készült, és hát meg is látszik (bár állítólag eredetileg nem abból indult). Elméletben nem vagyok ellene a koros filmeknek és történeteknek, elvégre az ember nem sokat változott 17. század óta (a Lear király 1606-ban debüdált). A gondolkodásmódban, az emberek egymással való kapcsolatában nincs semmi új a nap alatt. Nem úgy, mint mindezek ábrázolásában. Bő négy évszázaddal később már sokkal kiforrottabb és professzionálisabb módok állnak rendelkezésre.
Na de hagyjuk is Billyt, elvégre most Akira miatt vagyunk itt, akinek a fő művei közül ezt a példányt csupán 35 év távlatából kell megítélnünk és ez már egy egész nagyságrenddel kisebb különbség. Mégis mintha ég és föld lennénk mi ketten... Félreértés ne essék, a film végig érthető, a sztori kerek. Csak túl nyilvánvaló és egyszerű. A karakterek kirívóan határozott cselekedetei határozzák meg a történet alakulását, a viselkedésük viszont annyira túljátszottan teátrális, a párbeszédeik meg annyira gyerekesek, hogy egyszerűen képtelenség hús-vér emberként tekinteni rájuk. Nem látom magukat az embereket, csak a döntéseiket és a cselekedeteiket. Emberek eszmei képei csatároznak egymással, melyekkel képtelenség együttérezni. A fondorlat, az ármány, a csábítás talán a legösszetettebb emberi viselkedésformák közül valóak, hihetően ábrázolni ezeket iszonyúan komplex feladat. Ehhez képest itt pl. az egyik kulcsmomentum, mikor Kaede ráveszi Jirot, hogy hagyja el a feleségét (és ölesse meg, hovatovább háljon inkább vele), megközelítőleg annyival van elrendezve, hogy kvázi a semmiből, bármiféle előzmény nélkül, érzelemmentesen kijelenti, hogy ezt szeretné. A válasz egyértelműen és azonnal érkezik a másik féltől a beleegyezésre, az én szemem pedig ennél a pontnál már annyira kikerekedve rögzül, hogy lassan anime szereplőnek is elmennék. Az emberszerűség annyira hiányzik a karakterekből, hogy egy idő után (kb. 1 óra játékidő) egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni.
– A színjátszás néhol erősen nevetséges. Mondhatnék bárkit, de Kaede vagy Hidetora bármely pillanata mosolyra fakaszt. Utóbbi szürke, őrült sminkje egyszerre csodás és mulatságos.
– Rémesen fárasztó Hidetora szenvedése és megőrülése. Repetitív és unalmas.
– A grandiózus csata lényegében annyi, hogy futnak jobbra-balra, majd egymás után 15x leesnek a lóról, 15x egymás után sortüzet nyitnak, 15 burstben elrepül 50 nyilvessző a kamera előtt. Minden többször be van vágva, semmilyen többlet hozzáadott érték nélkül.
– Az egyik kedvenc jelenetem, mikor Saburo végre zöld ágra vergődik a totál kikészült apjával és kedélyesen lovagolnak vissza a kusza helyzetekben játszó csatamező felé, és ez úgy van ábrázolva, hogy minden katona hahotázgat (mintha éppen horgászni mennének vagy nem is tudom), a fater meg a lovon a fia mögött ülve az addigiakat látva irreálisan szentimentálisan mondja, hogy "Semmi másra nem vágyom, csak meghitten beszélgetni veled.", aztán meg kacag. Hahahhahaaahahha. Hát én is nevettem.
+ A képek java inspiratív, monumentális, letisztult, kiválóan beállított és gyönyörű. Jó ránézni na.
+ A hangkeverés mesteri, ügyesen és átgondoltan ad hozzá a történtekhez.
+ A ruhák, az öltözékek eszméletlen gyönyörűek. Látszik, hogy rémesen sok pénz, munka és kreativitás van bennük.
Szóval így állok minden idők egyik legjobb filmjével. Nem fér bele a nagy fejembe. Én vagyok a kevés hozzá? Nem hinném. Egyszerűen nem jövünk be egymásnak. Azért akárhogy is nézzük, a kritikai megítélését jelentősen túlzónak tartom. 4/10
Akira Kurosawa (1985)
Mostanra eljutottam arra a szintre, hogy már nem próbálom annyira magamban keresni a hibát, hanem bátrabban belekapok olyan filmekbe, amikkel nem vagyok kompatibilis. Vigyázat, erős szavak következnek.
Persze tudom, ki vagyok én, hogy csúnyákat mondjak? Mégsem tudom szépíteni, Kurosawa megkerülhetetlen mesterműve számomra egy lassú, hosszú, teátrális szappanopera, grandiózus látványok közt. Shakespeare műből készült, és hát meg is látszik (bár állítólag eredetileg nem abból indult). Elméletben nem vagyok ellene a koros filmeknek és történeteknek, elvégre az ember nem sokat változott 17. század óta (a Lear király 1606-ban debüdált). A gondolkodásmódban, az emberek egymással való kapcsolatában nincs semmi új a nap alatt. Nem úgy, mint mindezek ábrázolásában. Bő négy évszázaddal később már sokkal kiforrottabb és professzionálisabb módok állnak rendelkezésre.
Na de hagyjuk is Billyt, elvégre most Akira miatt vagyunk itt, akinek a fő művei közül ezt a példányt csupán 35 év távlatából kell megítélnünk és ez már egy egész nagyságrenddel kisebb különbség. Mégis mintha ég és föld lennénk mi ketten... Félreértés ne essék, a film végig érthető, a sztori kerek. Csak túl nyilvánvaló és egyszerű. A karakterek kirívóan határozott cselekedetei határozzák meg a történet alakulását, a viselkedésük viszont annyira túljátszottan teátrális, a párbeszédeik meg annyira gyerekesek, hogy egyszerűen képtelenség hús-vér emberként tekinteni rájuk. Nem látom magukat az embereket, csak a döntéseiket és a cselekedeteiket. Emberek eszmei képei csatároznak egymással, melyekkel képtelenség együttérezni. A fondorlat, az ármány, a csábítás talán a legösszetettebb emberi viselkedésformák közül valóak, hihetően ábrázolni ezeket iszonyúan komplex feladat. Ehhez képest itt pl. az egyik kulcsmomentum, mikor Kaede ráveszi Jirot, hogy hagyja el a feleségét (és ölesse meg, hovatovább háljon inkább vele), megközelítőleg annyival van elrendezve, hogy kvázi a semmiből, bármiféle előzmény nélkül, érzelemmentesen kijelenti, hogy ezt szeretné. A válasz egyértelműen és azonnal érkezik a másik féltől a beleegyezésre, az én szemem pedig ennél a pontnál már annyira kikerekedve rögzül, hogy lassan anime szereplőnek is elmennék. Az emberszerűség annyira hiányzik a karakterekből, hogy egy idő után (kb. 1 óra játékidő) egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni.
– A színjátszás néhol erősen nevetséges. Mondhatnék bárkit, de Kaede vagy Hidetora bármely pillanata mosolyra fakaszt. Utóbbi szürke, őrült sminkje egyszerre csodás és mulatságos.
– Rémesen fárasztó Hidetora szenvedése és megőrülése. Repetitív és unalmas.
– A grandiózus csata lényegében annyi, hogy futnak jobbra-balra, majd egymás után 15x leesnek a lóról, 15x egymás után sortüzet nyitnak, 15 burstben elrepül 50 nyilvessző a kamera előtt. Minden többször be van vágva, semmilyen többlet hozzáadott érték nélkül.
– Az egyik kedvenc jelenetem, mikor Saburo végre zöld ágra vergődik a totál kikészült apjával és kedélyesen lovagolnak vissza a kusza helyzetekben játszó csatamező felé, és ez úgy van ábrázolva, hogy minden katona hahotázgat (mintha éppen horgászni mennének vagy nem is tudom), a fater meg a lovon a fia mögött ülve az addigiakat látva irreálisan szentimentálisan mondja, hogy "Semmi másra nem vágyom, csak meghitten beszélgetni veled.", aztán meg kacag. Hahahhahaaahahha. Hát én is nevettem.
+ A képek java inspiratív, monumentális, letisztult, kiválóan beállított és gyönyörű. Jó ránézni na.
+ A hangkeverés mesteri, ügyesen és átgondoltan ad hozzá a történtekhez.
+ A ruhák, az öltözékek eszméletlen gyönyörűek. Látszik, hogy rémesen sok pénz, munka és kreativitás van bennük.
Szóval így állok minden idők egyik legjobb filmjével. Nem fér bele a nagy fejembe. Én vagyok a kevés hozzá? Nem hinném. Egyszerűen nem jövünk be egymásnak. Azért akárhogy is nézzük, a kritikai megítélését jelentősen túlzónak tartom. 4/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése