Waves
Trey Edward Shults (2019)
Nincs igazság a földön. Itt van egy nagyot vállaló, sokat mondó, grandiózus ívű történet, ami innovatív képi megoldásokat használ, extrém módon épít a pop zenére (valamint annak hiányára!), de mindeközben a lényeget végig szem előtt tartva, egy érvényes, mélyen személyes, modern családi problémákkal foglalkozó dráma, és mégsem kap még csak átlagos figyelmet sem, nemhogy kitüntetettet, ami feltétlenül kijárna neki.
A film első fele a zene a filmen kimaxolt változata. Egymást váltják a jobbnál jobb, eklektikusan összeválogatott, velős pop dalok, amik úgy repítenek bele ebbe a megélt 21. századi amerikai álomba, hogy pislogni sincs nagyon idő. Röfögő, veszett ritmusú rnb és hiphop szerzemények, Fuck Buttons (külön megdobogtatja a szívemet ♥), Colin Stetson, Animal Collective... Mi többet kívánhatna ennél az ember?
+ A képek végig beszédesek, emlékezetesek, néhol virtuózak is, de az öncélúság határán bőven innen.
+ A képaránnyal való okos variálás még dob egy jókorát az élményen.
Ez a fajta audiovizuális mesterkurzus rémesen élővé teszi az élményt. Szóval ilyen az, amikor az ember a világ a jobbik felére születik és minden szivárványos ködben úszik. Viszont akárhogy is élünk, az élet (az erő! háhh!!!) az egyensúlyra törekszik, és ha valaki nagyon magasan száll, könnyeben esik nagyot, mint a lejjebb tartózkodók. Hogy milyen körülmények játszanak össze, hogy kinek a felelőssége, hogy ki mit csinálhatott volna másképp ahhoz, hogy ez a tragédia ne történjen meg, egy komplex, alaposan átgondolt kapcsolatrendszert és történetet kellett megírni. Ám azt már a Krishában is láthattuk, hogy Trey Edward Shults-nak helyén van az esze... Az ember adott helyzetbe még talán azt is hajlandó elhinni magáról, hogy révbe ért. Na ez a film pont arról szól, hogy ilyen soha sincs. Ideális körülmények között is ugyanolyan nehéz embernek lenni, mint bármilyen más állapotban.
A film második fele gyakorlatilag az elsőben feldobott labdák lecsapása és a felmerülő kérdésekre megválaszolása. Egy hatalmas, mesteri ritmusváltás. A zene szinte teljesen kikapcsol, a kamera megnyugszik, a főszereplő más lesz, az extrém pörgést és a szorongást felváltja a befelé fordulás, a figyelem és a megoldáskeresés. A szembeállítás ezzel az egyszerű - ám dramaturgiai szempontból kvázi járatlan úton járó - szerkezettel ügyesen elkerüli a hatásvadászat érzetét és rákényszeríti a nézőt a saját akaratára. Ehhez persze az is kell, hogy ugyanolyan hatásos legyen ebben, mint az előzményekben. A főszerepet átvevő Taylor Russell és Lucas Hedges kettőse viszont annyira erős és jól megírt, hogy a csetlő-botló, cuki szerelembe esésük tipikussága egyáltalán nem zavaró, sőt, váratlanul kielégítő. Amikorra jön az érzelmi csúcspont, már bőven energiával felvértezve indulhatunk csatába. Persze így is kicsinál rendesen, de elsősorban inkább megnyugtató és pozitív a lezárás.
Tényleg nincs agyam hozzá, hogy ezt a filmet miért nem sikerült legalább annyira felhájpolni, hogy a nagy megmondóemberekhez eljusson. Nem rocketscience ami itt folyik, teljesen közérthető, magával ragadó és a lila köd sincs sehol...Valahogy gyorsan be kéne iktatni egy újrázást, aztán röpködhet a maximális osztályzat, addig meg kap egy óvatos 9/10-et.
Nincs igazság a földön. Itt van egy nagyot vállaló, sokat mondó, grandiózus ívű történet, ami innovatív képi megoldásokat használ, extrém módon épít a pop zenére (valamint annak hiányára!), de mindeközben a lényeget végig szem előtt tartva, egy érvényes, mélyen személyes, modern családi problémákkal foglalkozó dráma, és mégsem kap még csak átlagos figyelmet sem, nemhogy kitüntetettet, ami feltétlenül kijárna neki.
A film első fele a zene a filmen kimaxolt változata. Egymást váltják a jobbnál jobb, eklektikusan összeválogatott, velős pop dalok, amik úgy repítenek bele ebbe a megélt 21. századi amerikai álomba, hogy pislogni sincs nagyon idő. Röfögő, veszett ritmusú rnb és hiphop szerzemények, Fuck Buttons (külön megdobogtatja a szívemet ♥), Colin Stetson, Animal Collective... Mi többet kívánhatna ennél az ember?
+ A képek végig beszédesek, emlékezetesek, néhol virtuózak is, de az öncélúság határán bőven innen.
+ A képaránnyal való okos variálás még dob egy jókorát az élményen.
Ez a fajta audiovizuális mesterkurzus rémesen élővé teszi az élményt. Szóval ilyen az, amikor az ember a világ a jobbik felére születik és minden szivárványos ködben úszik. Viszont akárhogy is élünk, az élet (az erő! háhh!!!) az egyensúlyra törekszik, és ha valaki nagyon magasan száll, könnyeben esik nagyot, mint a lejjebb tartózkodók. Hogy milyen körülmények játszanak össze, hogy kinek a felelőssége, hogy ki mit csinálhatott volna másképp ahhoz, hogy ez a tragédia ne történjen meg, egy komplex, alaposan átgondolt kapcsolatrendszert és történetet kellett megírni. Ám azt már a Krishában is láthattuk, hogy Trey Edward Shults-nak helyén van az esze... Az ember adott helyzetbe még talán azt is hajlandó elhinni magáról, hogy révbe ért. Na ez a film pont arról szól, hogy ilyen soha sincs. Ideális körülmények között is ugyanolyan nehéz embernek lenni, mint bármilyen más állapotban.
A film második fele gyakorlatilag az elsőben feldobott labdák lecsapása és a felmerülő kérdésekre megválaszolása. Egy hatalmas, mesteri ritmusváltás. A zene szinte teljesen kikapcsol, a kamera megnyugszik, a főszereplő más lesz, az extrém pörgést és a szorongást felváltja a befelé fordulás, a figyelem és a megoldáskeresés. A szembeállítás ezzel az egyszerű - ám dramaturgiai szempontból kvázi járatlan úton járó - szerkezettel ügyesen elkerüli a hatásvadászat érzetét és rákényszeríti a nézőt a saját akaratára. Ehhez persze az is kell, hogy ugyanolyan hatásos legyen ebben, mint az előzményekben. A főszerepet átvevő Taylor Russell és Lucas Hedges kettőse viszont annyira erős és jól megírt, hogy a csetlő-botló, cuki szerelembe esésük tipikussága egyáltalán nem zavaró, sőt, váratlanul kielégítő. Amikorra jön az érzelmi csúcspont, már bőven energiával felvértezve indulhatunk csatába. Persze így is kicsinál rendesen, de elsősorban inkább megnyugtató és pozitív a lezárás.
Tényleg nincs agyam hozzá, hogy ezt a filmet miért nem sikerült legalább annyira felhájpolni, hogy a nagy megmondóemberekhez eljusson. Nem rocketscience ami itt folyik, teljesen közérthető, magával ragadó és a lila köd sincs sehol...Valahogy gyorsan be kéne iktatni egy újrázást, aztán röpködhet a maximális osztályzat, addig meg kap egy óvatos 9/10-et.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése